1870. január 30-án alakult meg az első magyar szabadkőműves-főhatóság, „Magyarországi Szt. János rendi három fokú szertartása szerint működő nagypáholy” néven.
1886-ban a világon addig egyedülálló módon a két különböző orientációhoz, illetve Nagypáholyhoz tartozó magyar páholyok az ekkor létrejött Magyarországi Jánosrendi Symbolikus Nagypáholy égisze alatt egyesültek.
Innentől 1919-ig datálhatjuk a magyar szabadkőművesség virágkorát: ebben az időben közel száz páholyban mintegy 11 ezer szabadkőműves dolgozott, közöttük olyan neves személyiségek, mint Ady Endre, Wekerle Sándor, Kosztolányi Dezső, Pulszky Ferenc, Benedek Elek, Kresz Géza, Heltai Jenő, Bláthy Ottó, és sokan mások. A szabadkőművesség érezhető súllyal jelen volt a dualizmus kori Magyarország társadalmában, és ez nem csupán az akkoriban szabadkőművesi közreműködéssel létrejött jótékonysági intézmények nagy számában mérhető, hanem jelentős hatást gyakorolt a kor szellemi miliőjére is.
A Tanácsköztársaság betiltotta a szabadkőművességet Magyarországon, és ez nem változott a Horthy-korszakban sem.
1945-ben a hatóságok újra engedélyezték a szabadkőműves-páholyok működését, az amerikai pátenssel ismét dolgozó Magyarországi Jánosrendi Symbolikus Nagypáholynak azonban ezúttal csak öt esztendő adatott meg: hiába Benedek Marcell nagymester minden igyekezete és diplomáciai képessége, az államszocializmussal nem férhetett össze a szabadkőművesség erkölcsi rendje és gondolati szabadsága, 1950-ben megint csak a betiltás jutott osztályrészül a magyar szabadkőműveseknek. Ez így maradt 1989-ig, amikor is a Magyarországi Jánosrendi Symbolikus Nagypáholy újraindulásakor az angolszász rendszerhez csatlakozott, egyúttal reguláris nagypáhollyá vált, és ebbéli minőségében dolgozik mind a mai napig.